Kitartás!

Mikor jön rá az ember, hogy tényleg kifáradt, hogy eddig bírta, hogy most inkább pihenne? Azt hiszem soha. Abba a kategóriába sorolom magam, ahol a türelem határtalan, a szeretet végtelen és az erő felérhetetlen. Nem hiszem, hogy valaha feltudnám adni, mégha nagyon is fáj, ha már nem látok remény, vagy csak egyszerüen úgy érzem elfáradtam. Mindig van miért küzdeni, hol egy apró mosolyért, hol csak egy ölelésért.
Anya vagyok, feleség vagyok, célpont vagyok, erős vagyok, naiv vagyok, reményekkel feltöltött nő vagyok. Közben szeretek, szenvedek, boldog és boldogtalan pillanatokat élek. De ki nem? Honnan számítodik valaki gyengének? Miért is adnám fel? Támasz vagyok/lennék, szeretve vagyok/voltam, haza jönnek hozzám/vagy nem. Ez csak felszín. Mélyen minden másképp van..minden. Ott senki nem ismer, érezhetsz bármit, lehetsz egyedül is. Ez csak egy másodperc, aztán fel kell állj, mert a világ körülötted lehet háború súlytotta övezet, te mindig egy szülő vagy, akire számítanak, te kell legyél a vígasz s nem téged kell vígasztalni..... vagy hogy is van?